“Van, hogy semennyire sem tudok kapcsolódni a képeimhez – ilyenkor magamhoz sem.” // Youngart interjú
Sipos Aliz Menta: Van ez a szokásos sztori, hogy kiskorom óta egy festőművésznő növendéke voltam, de nem tartom túl érdekesnek. Azt inkább igen, hogy öt éve egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj. Előtte évekig nem festettem, úgy érzem, kicsit meg is haltam akkoriban. Egy este kikapcsoltam a telefonom, valahogy elég lett mindenből. Szóval köntösben és pizsamában szombat éjszaka kinyitottam a kamraajtót, ami a plafonig tele volt lommal. Nagyon rendetlen vagyok… Elkezdtem ott nézelődni, megláttam két 20×20-as vásznat és egy 5 darabos olajszettet. Kivettem, becuccoltam az ágyba és megfestettem egy kis képet.
Az első kép után rám zúdult egy lavina, hamar jöttek a kiállítások, eladások, egyetem, s így tovább. Ezt én úgy élem meg, hogy a festés visszatalált hozzám. Én nem kerestem. Ez lett.
S.A.M.: Művészet elméletet tanulnék és tanulmányokat írnék, kutatnék, nehogy legyen pénzem. Viccet félretéve, valóban érdekelne ez az irány, jelenleg is vannak ilyen ambícióim, munkáim, de ez sosem lesz prioritásban. Nyert az alkotás.
S.A.M.: A legkomfortosabb, legvalósabb zónáját ennek az egész létezésnek. Az, hogy valahol bármit gondolhatok, megtehetek, az egy csoda. Én ebbe építek, rombolok, sírok, nevetek, ítélkezem, tisztelgek, gyászolok, ünneplek. Egyszerűen ennél semmi sem igazibb.
S.A.M.: Egy budapesti késő estén sétáltunk egy történész barátommal, beszélgettünk a művészet nehézségeiről, tapasztalataimról, félelmeimről. Nagyon kétségbe voltam esve akkoriban.
Miközben szakadatlanul árasztottam ki magamból séta közben a mondandóm, a tekintetem ottmaradt egy kivilágított galéria üvegén. Elhallgattam, odasétáltam a kirakat elé és néztem a kiállított képeket. Levert a víz, verejték került az arcomra, felment a pulzusom. Soha-soha ilyen tapasztalásom nem volt. Nem mondanám, hogy egy műbefogadás során megeshető katartikus élmény volt önmagában. Először és utoljára láttam azt, hogy valaki pont úgy éli meg ezt az egész világot, mint én. Később ettől a festőtől nagyon sokat tanultam az anyagokról, a gesztusfestészet természetéről, a művészeti szféra mechanizmusáról, magamról, a materialitáson túli dimenziókról és a szerelemről.
S.A.M.: Ez egy nagyon nehéz kérdés, hisz nem igazán vagyok tudatos alkotó. Nagyon zavarba ejt a művészet túl konceptualizálása, szerintem ez nem több, mint manír. Én nem találtam ki direkt magamat. Persze lehet, hogy nincs igazam, ezért azt sem akarom, hogy higgyenek nekem. Nyilván gondolok a művészetemről egyet s mást, sokat és jól tudok róla beszélni, de ki tudja igaz-e, ráadásul amit ma gondolok, holnap már lehet nem fogom, van egy nagyon stabil rész és egy képlékeny. Szóval talán ezt meghagynám bárki másnak.
S.A.M.: Kicsit furcsa a saját képeimmel való viszonyom. Én azt vallom, hogy egy festő képei olyanok, mint maga a festő személyisége. Így a képekhez való viszonyomat teljes mértékben befolyásolja a magamhoz való viszonyom. Azonosítom önmagam a képeimmel, hiszen azok a vizuálisan kiterjesztett “én” részeim. Van, hogy semennyire sem tudok kapcsolódni a képeimhez – ilyenkor magamhoz sem. Ha jóban vagyok magammal, jóban vagyok a képek mindegyikével.
S.A.M.: Az alkotás folyamata tulajdonképpen egy visszaformálódás, lecsupaszodás. Egy olyan állapotba, ami egy primer, tiszta „én”, ami még nem csalódott, nem formálta a társadalom, nincsenek határai. Nálam a határtalanság nagyon fontos. Implulzuskontroll-vesztett, tudattalan folyamat veszi kezdetét, amikor automatizmusba kapcsolok át. Igazából ilyenkor eltelik ebben az állapotban több óra, lefekszem, másnap pedig nem értem, hogy került oda egy vagy több festmény, egyáltalán ki festette és miért néz ki a műterem háborús övezetként?!
S.A.M.: Ez teljesen esetleges. Van, hogy egy éjszaka alatt elkészül egy kép, vagy akár több is. Előfordul, hogy egy alkotás egy évig is készül, mivel úgy érzem nincs kész. Ilyenkor egy hordozót lehet, hogy tízszer átfestek, ez ilyen építkezési folyamat.