“Aliz katalógusában olvashatjátok ezt a mondatot: „Én festettem.” Egyszerűnek tűnik, igaz?
Alany és állítmány. Valójában egy kondenzált, mégis lecsupaszított dologról van szó, hogy
azt jelölje, ami. Egy alanyt és az állítmányt, hogy ő van, ő a festésben létezik igazán, hogy ott
éri el magát úgy, ahogy a kognitív szinten sose tudná. Ehhez viszont az kell, hogy elhagyjon mindent, spontán szabadságú önkénybe váltson, és a romboláson alapú munkamódszer ő
legyen, hogy a membrán (a vászon) ezeket az impulzusokat az utolsó részletig, érzésig,
lüktetésig felfogja. Műterme és lakása ilyenkor eggyé olvad, megszűnnek az alap
„szabályok”, hogy mi mire való. A tiszta, üres membránra impulzívan rákerül a festék (nem
tisztán, keverve), a csemperagasztó, szalmaszál, a művészek által kedvelt epoxi gyanta, a
festéket pedig lehet, hogy nem ecsettel vagy azzal a simítóval keni szét, hanem ami a kezébe kerül, törülköző, boros pohár alj. Minden a mű alapjává válhat, minden a belső impulzusok
rendelkezésére áll, maga Aliz is, a saját teste is. Van, mikor a felfedezés és kísérletezés hajtja
ugyanebben az állapotban, és kémiai vegylabor címkével egészül ki a lakás-műterem, maratja, égeti az akár otthon talált vegyszerekkel a hordozó felületet. Mit mivel lehet összekeverni, mit
bír még el a vászon, mi nem lyuggatja ki vagy hogyan nem esik le róla a festék egy tömbben?
Hogy marad még kép, mi az, ami működik? Nézzetek a hátam mögé, a Repcebánat című
feszítetlen, keret nélküli képre. Ha arra tippeltettek volna, hogy ez még nincs kész, de nem
mertétek volna megkérdezni, akkor elárulom: igazatok van. Nincs kész, én győztem meg
Alizt, hogy ennek itt a helye. De csak úgy kerülhetett ide, hogy az ultramarin kék csíkjait
megkapta. Mert valahogy azokkal kérdés nélkül működik. A csíkokkal valahogy a helyére
került, pontosan jelezve, hogy az alkotója is a helyén volt: önmaga jelenlétében. Ezek a képek
az eredeti születési helyükön és annak pillanatában hagyva, a műterem-lakásban,
észrevehetetlenek lennének. Ezért kell a white cube, a fehér kocka, a galéria tiszta tere, hogy
kiemelkedjenek. Ez minden műre, minden kiállításra igaz. Viszont tudva Aliz eljárási
metódusát, hogy a képek rombolással és a sterilitás szennyezésével születtek meg, mégis
érezzük, nem (?), hogy ebben a tiszta és rendezett térben tudnak igazán újraszületni. Aliz
pedig ezt a teret is a műterem-lakásává alakította gerilla akcióként, kiterjesztette rá világát,
hogy aztán meginvitáljon minket: lépjünk be! Így ér körbe az organikus ciklikusság. Már nem
tudjuk azt mondani, ezek pacát, fröcskölések és nem egyebek, egy távolságtartó rideg térben.
Mert magában ebben a körforgásban mitológiai kitekintések sokasága van benne, magában
ebben a folyamatban önmagunk kínzó elérési vágya, ami közben baromi jó érzés, nem? ”

/Részlet a megnyitóbeszédből – Szabó Annamari/

Megnyitotta: Szabó Annamari

Kurátor: Szabó Annamari

Fotók és videók: Schell Gergely

Helyszín: Bartók Béla Boulevard, BBB Kultpont